Egy munkanélküli köztisztviselő naplója

Már hónapok óta sejtettük, hogy lesz valamilyen változás, résen kell lenni. Nem nagyon izgattam magam a dolog miatt. Mindig is szerettem a változatosságot, az új feladatokat. Eddig, ha úgy alakult a helyzet, általában gyorsan találtam új állást. Politikailag sem vagyok elkötelezve egyik irányba sem, nincs hozzá gusztusom. Az elmúlt tíz évben több különböző színű és pártállású vezetőség alatt dolgoztam már.
Elhatároztam, hogy most is megvárom, mi lesz a választások után, átszervezik-e a céget.
Több lehetőség van ilyenkor:
1. Marad minden a régiben, 2. Adódik valamilyen új, érdekes lehetőség, 3. Az
átszervezés miatt megszűnik a középvezetői beosztásom. Ebben az esetben még mindig eldönthetem, hogy maradok kevesebb fizetésért, vagy keresek új állást.
Mindhárom változatra fel voltam készülve. A harmadik még azzal is kecsegtetett, hogy végre kipróbálhatom magam a magánszektorban. Tudom, hogy ott nem 8 óra a munkaidő, de a többletmunka soha nem zavart. Amíg fiatal az ember, addig próbáljon magának anyagi biztonságot teremteni.

Sztereotípia: A köztisztviselők csak lusta aktatologatók

Mint később, az álláskeresés során tapasztaltam, a magánszférában nem szívesen vesznek fel olyan pályázót, aki több évet töltött a közigazgatásban (kivéve, ha jó kapcsolatai vannak a régi munkahelyén és esetleg segíthet megrendelést szerezni a cégnek). Nem látok bele a fejükbe, de valószínűleg elkönyvelik magukban, hogy a tisztviselők nem eléggé szorgalmasak, vagy nem rugalmas gondolkodásmódúak ahhoz, hogy helyt álljanak az éles versenyben.

Ennek persze van alapja is, hiszen mikor alakítják ki a véleményüket? Amikor hivatali ügyintézéssel találják szembe magukat az adóhivatalnál, a minisztériumnál, vagy az önkormányzatnál. Természetesen nem látják át, hogy egy tisztviselő munkáját mennyi értelmetlenül bonyolult jogszabály, vagy ellentmondó főnöki utasítás akadályozza és nehezíti. Nem látják azt sem - de értelmes ember nem is várja el tőlük, hogy belássák: a tisztviselő munkájának eredményessége a mai napig abban mutatkozik, hogy mennyire tudja elkerülni a rengeteg különböző belső és külső szabály megsértését.

Vegyünk egy példát (mielőtt visszatérnék az eredeti történetemhez):
Biztos mindenki találkozott olyan esettel, amikor egy hivatalnál rengeteg különféle papírt kellett beadni, nyomtatványt kellett kitölteni valamilyen ügyben. Ha véletlenül hiányzik egy igazolás, vagy téves egy dátum, adat, nem fogadják el az egészet, akkor sem, ha lényegtelen apróságról van szó. Ilyenkor persze a bevezetőben említett, magánszektorból érkező vállalkozó az ügyintézőt nézi hülyének. Pedig a tisztviselő, bármennyire látja, hogy az ügyfélnek lenne igaza, nem dönthet másképp, mert a rendszer megbünteti. Az ügyfél elégedettsége csak áttételesen érezhető egy hivatal vezetői számára, viszont ha egy minőségügyi ellenőrzés, vagy számvevőszéki vizsgálat kimutatja, hogy hiányzik az az egy jelentéktelen igazolás az aktából, rögtön előveszik Tímeát, vagy Jóskát, ugrik a karácsonyi jutalom.

Szóval visszatérve a saját történetemhez, én mindig igyekeztem felülemelkedni a saját "aktakukac" pozíciómon. Ebből a szempontból szerencsém volt, hogy a közvetlen főnököm is hasonlóan gondolkodott. Mindketten töltöttünk egyetemi éveink alatt hosszabb-rövidebb időt Nyugat-Európában (ha ez számít bármit is) és mindketten meg voltunk győződve, hogy lehet úgy is minőségi munkát végezni, ha ezt senki nem várja el tőlünk.

A jutalom a lelkiismeretes munkánkért kizárólag az volt, hogy minden nap jó önbecsüléssel tudtunk a tükörbe nézni. Nekem külön szerencsém volt, hogy a viszonylag unalmas bürokratikus rutinfeladatok mellett volt egy önálló projektem is, ami sok szervezéssel, rohangálással, tárgyalással járt. Nagy élvezettel vetettem bele magam, pedig nem volt egyszerű. Az előzőekben említett bürokratikus szabályrendszerek hálójában vergődve kellett komoly és egyenrangú tárgyalópartnernek mutatkozzak azokkal a vállalkozókkal szemben, akiket nem gátoltak ilyen kötöttségek.

Most itt írhatnék példákat is, de túl bonyolult és unalmas lenne. Lehet, hogy egy későbbi írásomban majd kitérek arra, hogy pl. éppen a közbeszerzési szabályok - amellett, hogy komolyan megnehezítik az ember munkáját - hogyan drágítják meg azokat a beszerzéseket, amiket az adófizetők pénzéből fizet a közigazgatás. Amikor nem voltam a közbeszerzési szabályokhoz kötve, mert alacsonyabb összegű vásárlásról volt szó, külön hobbim volt, hogy minél többet lealkudjak a vállalkozók álal kínált árból - pedig ezt senki nem várta el tőlem. Egy ilyen sikeres tárgyalás után napokig büszke voltam magamra :-).

Létszámcsökkentés

Létszámcsökkentés - ez volt a jelszó. Költségeket kellett csökkenteni, túl nagy volt a bérekre kiadott pénz. Egyébként teljesen jogosan mondták ezt. Én tökéletesen egyetértek azzal, hogy a közigazgatás feladatait a jelenlegi létszám felével-kétharmadával nyugodtan el lehetne végezni. Tudom. Saját szememmel láttam napról napra, hogy nem működik hatékonyan. Az ésszerűsítésnek azonban több feltétele van.

Először is a létszámcsökkentés után az ott maradókat rendesen fizessék meg. Erről persze hiába is beszélünk. A politika a közszféra fizetését soha nem hatékonysági alapon kezeli. Ha be akar vágódni, akkor emeli a bért, de nem használja fel az alkalmat a hatékonyság növelésére. Ha pénzszűkében van, akkor létszámot csökkent, de a maradók bérét nem emeli, mert - ugye - épp pénzt akar spórolni.

Azután az sem ártana, ha a megmaradt munkatársak munkáját hatékonyan megszervezné az intézmény vezetése. Persze ez is eleve elvetélt ötlet. Ahol politikus a vezető, ott nem a szakmai hatékonyság, hanem a rövidtávú politikai siker a mérvadó. Persze, vannak néha próbálkozások, de ezek gyakran ötletszerűen jönnek és előbb-utóbb megtörnek a tisztviselők becsontosodott védekező mechanizmusán, amit a négyévente (néha gyakrabban) váltakozó vezetés nagyívű ötletei ellen fejlesztettek ki.

Végül pedig jó lenne, ha az átszervezés során a jobban dolgozók maradnának és a gyengébbek távoznának - szóval nem lenne kontraszelekció - hát ezt mindenki tudja, mennyire kivitelezhető.

Most ezt nem azért mondom, mert hibáztattam volna bárkit is azért, mert nekem is mennem kellett. Azt sem tudom, hogy jobb, vagy gyengébb képességekkel rendelkezem annál, aki végül a két szervezet összevonása során megkapta a pozíciómat, mivel személyesen nem ismertem az illetőt, a másik szervezettől jött. Nem voltak illúzióim és pontosan tudtam, hogy a közigazgatásban nem a hatékonyság dönt.

Éppen a hatékonyság, a produktivitás hiánya zavart a legjobban, ezért lélekben már hónapok óta fel voltam készülve, hogy számomra kedvezőlen fordulat esetén azonnal megyek a magánszektorba. Szinte vártam már.

Az igazság pillanata

Megszületett a döntés. A munkahelyünket összevonják egy másik minisztériummal. Egyúttal bejelentették, hogy a létszámot is csökkentik. Az új, egységes szervezet kialakítása erre lehetőséget is ad. Rögtön beindult a találgatás, hogy ki megy, ki marad. Volt, aki könnyedén vette (pl. én), másokat kivert a hideg veríték, aggódtak a jövőjük miatt. Kiderült, hogy az új tárca legfelsőbb vezetése a másik minisztériumból jön - ebből már lehetett sejteni, hogy mi lesz a sorsunk.

Már hetek óta nézegettem álláshirdetéseket az Interneten, most néhányra be is adtam a pályázatom. Elhatároztam, hogy a közszférán kívül próbálkozok, ott is ki akartam próbálni magam. Úgy éreztem, hogy mindig is rugalmasan láttam el a feladataimat, egyáltalán nem illett rám az a kép, amit az emberek a bürokratákról gondolnak. Több éves vezetői gyakorlat és két komoly, sikeres projekt volt a hátam mögött. Tehát a magánszektort céloztam meg. Úgy gondoltam, ha néhány hónap próbálkozás után sem sikerül, a közszférába még mindig bármikor visszamehetek.

Közben az átszervezés nagyjából úgy zajlott le, ahogy sejtettük. A másik minisztérium vezetői a saját embereiket támogatták, minket nem ismertek. Nálunk a helyettes államtitkártól kezdve mindenki dőlt, mint a dominó. Nekem is visszavonták a vezetői megbízásom. Ezen nem nagyon sértődtem meg. Ismertem a dolgok rendjét, tudtam, senki sem veszi a fáradtságot, hogy a két társulatból kiválogassa a legjobbakat és úgy alakítsa ki az új vezetői garnitúrát. Ami viszont nagyon zavart, az volt, hogy a nem vezető beosztású munkatársak szintjén sem törekedtek erre.

Az volt az utasítás, hogy a munkatársak bizonyos százalékát el kell bocsátani. A mi volt munkatársainkról már az új főosztályvezető döntött. Nekem természetes lett volna ilyen helyzetben, hogy bekérem az emberek önéletrajzait és mindenkivel személyesen elbeszélgetek. Nem így történt. Valójában nem tudom, hogyan történt a dolog. Személyesen senkivel sem találkoztak. Csak arra tudok gondolni, hogy sorshúzással döntöttek. Az eredmény az lett, hogy a főosztályunkról szorgalmas és tehetséges kollégákat raktak ki, köztük olyan hölgyet is, aki friss házasként gyereket tervezett, vagy egy másik mukatársat, akinek határozott idejű szerződése volt, így jogi komplikációk keletkeztek az elbocsátásából. Döbbenetes, de nem nézték meg a szerződését, mielőtt döntöttek.
Megtartottak viszont egy olyan kollégát, akiről tudtam, hogy nem érzi jól magát ezen a helyen - ő aztán el is ment egy fél év múlva.

Szóval ezeken a fejleményeken kissé felboszantottam magam, de már az álláskeresésre koncentráltam. Egyelőre nem találtam olyan hirdetést, ami túl vonzó lett volna, de azért beadtam néhány helyre az önéletrajzom. Úgy gondoltam, hogy addig is elvállalok valami kevésbé jól fizető munkát, amíg egy igazán menő álást nem találok, ami illik a vezetői és projektmenedzseri gyakorlatomhoz. :-)

Otthon, édes otthon!

A helyzetem megváltozása akkor tudatosult bennem igazán, amikor eljött az a nap, hogy nem kellett munkába menni. Az elmúlt néhány évtizedben minden hétköznap reggel fel kellett kelni és menni (óvodába, iskolába, egyetemre, munkahelyre), ez úgy belevésődik az emberbe. Most nem mentem sehova, otthon maradtam. Az első néhány napban még élveztem is a dolgot. Kényelmesen felkeltem, tettem-vettem, ha kedvem volt, elmentem biciklizni, vagy bementem az internetkávézóba, megnézni, hogy jött-e válasz a pályázataimra.

Eleinte persze naív voltam, azt hittem, hogy válaszolni fognak. (Mi így csináltuk, amikor korábban állást hirdettünk. Mindenkinek visszaszóltunk, telefonon, vagy e-mailben.) Az első néhány alkalommal még méltatlankodtam is, ha nem reagáltak a hirdetők - aztán megszoktam, hogy az a kivételes eset, ha válaszolnak. Folyamatosan írtam a pályázatokat, olyan állásokra is, amik mélyen a képzettségem és tapasztalataim alatti szinten voltak. Nem okozott volna gondot néhány hónapig ezeket csinálni, addig is, amíg jobb állást nem találok.

Egyébként teljesen biztos voltam benne, hogy néhány hét múlva már egy új helyen dolgozok. Jellemzi a helyzetet, hogy amikor le kellett adjam a céges mobilomat, nem vettem újat, hanem "ideiglenesen" elővettem a régi vacak telefonomat, amit kétnaponta újra kellett tölteni. Nem akartam újat venni, mert hátha az új munkahelyemen is adnak majd céges mobilt...

Fokozatosan kialakult egy napi rutin. Reggel kicsit később keltem a megszokottnál, aztán elmentem biciklizni, vagy valami mást csináltam. Tizenegy körül elmentem a közeli plázába, ahol megnéztem az Interneten a legfrisebb hirdetéseket és feladtam a pályázataimat. Utána ugyanott meg is ebédeltem, mert még nem fogytak el az étkezési jegyek, amit a felmondási időre kaptam. A pláza azért is jó volt, mert legalább emberek közt lehettem egy kicsit.

A biciklizés egész jót tett, 2-3 kilót fogytam és fizikailag is sokkal jobban éreztem magam. Egyébként mára ebből az időszakból nem maradt meg túl sok emlék. Valahogy összefolyik minden, csak néhány kép ugrik be. A kerékpárút Szentendre felé, az Internetkávézó, az éttermek a plázában és a lakás otthon.

Volt két komolyabb állásinterjúm is ezekben a hetekben. Az egyik úgy sikerült, hogy ismeretlenül levelet írtam egy nemzetközi cég magyarországi elnökének, aki meglepetésemre behívott egy beszélgetésre. Az elnök és egy igazgatóhelyettes volt jelen a beszélgetésnél. Korrektek voltak, még szimpatikusak is, de kiderült, hogy a felajánlott álláshoz nem rendelkeztem elég tapasztalattal (tőzsdei ismeretek kellettek volna). A másik egy fejvadász cégnél volt, akik szintén egy nagy nemzetközi céghez kerestek embert. Itt egy komoly, hosszú beszélgetésem volt a fejvadásszal, aki megkért arra is, írjak egy rövid tanulmányt arról, hogy az adott cégnek milyen lehetőségei vannak EU-támogatások megszerzésére. Megírtam az összefoglalót és beküldtem nekik. Milyen erdeménnyel? Majd a következő blogban olvashatjátok :-)

Kaland a fejvadásznál

A következő hetekben sem hagytam abba a pályázatok írását. Több tucat helyre küldtem be jelentkezést. Volt olyan is, ami próba-szerencse alapon ment, mert nem volt meg a hirdetésben igényelt képzettségek és képességek mindegyike, de azt gondoltam, hátha nem lesz nálam jobb jelentkező.

Persze nem ez volt a jellemző, a beadott pályázatok zöme olyan volt, aminek megfeleltem, talán túlságosan is. Ekkor merült fel bennem először, hogy a vezetői gyakorlatomat talán nem kellene hangsúlyozni, mert lesz olyan munkáltató, akit ez visszariaszt. Közben volt egy pozitívnak mondható élményem: A Kereskedelmi és Iparkamara - ritka kivételként - legalább írt választ a pályázatomra és udvarias levélben tájékoztatott, hogy ezúttal mást választottak. (A leveleim zömére továbbra sem jött semmilyen reakció, elutasítás sem.)

A legutóbbi blogbejegyzésemben említettem, hogy egy komoly fejvadász céggel tárgyaltam egy nemzetközi vállalat budapesti részlegénél betöltendő állásról, egy rövid elemzést is kellett írjak nekik EU-témakörben. Miután megküldtem a dolgozatot, egy hét múlva behívtak egy ismételt interjúra a fejvadász cég vezetőjéhez. Megint hosszas interjú következett, aminek során meglepő kérdéseket is feltettek nekem. Arra próbáltak választ kapni, hogy mennyire tudnék "ügyeskedni" az EU-s pályázatokkal. Egy kicsit zavaró volt az ügy, egy nagy multiról volt szó, és százmilliós nagyságrendű pályázatokról. Nem tudtam eldönteni, hogy mire kíváncsiak: Arra, hogy hajlandó vagyok-e részt venni esetleg piszkos ügyletekben, vagy éppen az a céljuk, hogy egy talpig becsületes embert találjanak maguknak? Óvatosan válaszolgattam, de nem riadtam vissza. Úgy gondoltam, illegális dolgokban úgysem vennék részt, ha ez nekik nem tetszik, rúgjanak ki, de legalább arra a néhány hónapra is volt állásom...

Megállapodtunk a fejvadásszal, hogy hamarosan jelentkeznek. Közben a hírekben hallottam, hogy a kérdéses multi cég németországi központjában vesztegetési botrányok voltak, igazgatósági tagokat tartóztattak le. Kelet-európai szálakról is voltak hírek, de a budapesti központ nem nyilatkozott a sajtónak. Két hét múlva hívtak a fejvadásztól, hogy a cég visszavonta az álláshirdetését.

Hivatalosan is munkanélküli lettem

Azóta, hogy tudomást szereztem az állásom elvesztéséről, két-három hónap alatt legalább 50-60 helyre adtam be a pályázatomat. Időközben elvégeztem egy minőségügyi tanfolyamot is, úgyhogy - legalábbis így reméltem - bővült a pályázható állások köre.
Azután bekövetkezett az, amit soha nem tudtam volna elképzelni magamról: a felmondási időm lejárt és még mindig nem volt állásom. Nyelvtudással, vezetői gyakorlattal, közigazgatási tapasztalattal és dolgozni akarással a tarsolyomban nem kellettem senkinek. Erről hivatalos igazolást is kaptam, amikor jelentkeztem munkanélküli segélyért. (Ezt kissé eufemisztikusan "álláskeresési járadéknak" hívják a hivatalos közegek.) Bár regisztráltattam magam a hivatalnál, továbbra is biztos voltam abban, hogy valami különös véletlen folytán történik velem ez az egész, és egy-két héten belül valaki mindenképpen válaszolni fog valamelyik pályázatomra.
Szóval egy szép napon elmentem a kerületileg illetékes foglalkoztatási hivatalhoz. Mikor beléptem, először sorba kellett állni az információs pultnál, ahonnan mindenkit eligazítottak. Érdeklődve néztem a "munkanélkülieket". Mint kiderült, a munkanélküliek ugyanolyan emberek, mint bárki más, aki egy hivatalnál ügyintézésre vár. Talán a szokásosnál egy kicsit többen voltak lehangoltak, vagy idegesek, de ezt is csak egy-két elkapott feszült pillantásból lehetett észrevenni. Én is igyekeztem fesztelenül viselkedni, miközben beálltam a hosszúnak tűnő sorba. Hamar sorra kerültem, de a pultnál közölték, hogy a diplomás munkanélküliekkel külön iroda foglalkozik. Mint kiderült, az a másik iroda az Andrássy úton van (a történetem Budapesten játszódik). Miközben utaztam Dél-Budáról a városközpontba, gondolkodtam rajta, vajon miért van külön iroda a magasabb végzettségűeknek. Végül elkönyveltem magamban, hogy biztosan álláskeresési tanácsokat fognak adni, álláslehetőségeket kínálnak fel, és a diplomásoknak más jellegű állásokat kell keresni - valószínűleg ez lehet a dolog hátterében.
Az Andrássy úton újabb sorbanállás következett, majd a pultnál a fiatalember beosztott aznap délutánra, amikor majd a részletes tudnivalókról tájékoztatnak.

folyt. köv.

Na úgy látom, ez az írás a 2006-os minisztériumi létszámcsökkentés idejéből származik. Most is alakul majd egy-két ilyen sztori a következő hónapokban...
Kár hogy Bence nem folytatta, mi lett vele

Szólj hozzá!

Plain text

  • Engedélyezett HTML formázás: <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
SPAM SZŰRŐ (Captcha)
Ezt a kérdést azért tesszük fel, hogy kiszűrhessük az automatikus spam robotokat.
Image CAPTCHA
Írd be a képen látható karaktereket!