Pozitív cikkek

A köztisztviselőkről szóló pozitív nyilatkozatok helye.

Népszabadság
Gombár Csaba
2007. november 10.

Az égitestek saját szféráikon mozognak, s eközben súrlódó hangot adnak ki. Ennek a harmonikus mozgásnak a hangja a szférák zenéje, de ezt az emberek nem észlelik, mert születésük óta hallják. Valami ilyesmit állítottak csillagászati elméletükben a püthagoreusok az antikvitásban.

A társadalom hétköznapjaiban igen sok szféráról beszélünk. Van katonai szféra és civil szféra, de van kutatási is, meg kulturális is, és így tovább. Leginkább az állami szféra (vagyis közszféra) és a magánszféra ellentétéről esik sok szó. Harmóniáról kevéssé.

Mára az állam központi és önkormányzati szervei számos, a maguk szempontjából jelentéktelennek és érdektelennek ítélt döntéstől megszabadultak, rábízva azt az állampolgárokra. A XIX. század végén például Bajorországban Thomas Mann anyósának férje írásbeli engedélye kellett ahhoz, hogy a rendőrhatóság előtt kerékpározásból levizsgázhasson, s hogy a sikeres vizsga után egy igazolvány birtokában nyugodtan biciklizhessen. Mára ez már szinte bájos, bürokratikus fafejűség. Sok feladatot azonban állami szférában tartottak, olyanokat is, amelyek valószínűleg lényegtelenek a közboldogulás szempontjából. Még több új feladat, előírás, döntési-mérlegelési jog keletkezett és keletkezik a XX. század során a közegészség védelme, a környezetvédelem, nemzetbiztonság, árvíz-, tűz-, lég-, fogyasztóvédelem, stb. stb. mindegyre sokszorozódó feladatai következtében. Éppen nem utolsósorban a piacvédelem, a gazdasági tevékenység autonómiájának megteremtése és biztosítása is, nem csupán jó törvényeket, hanem újabb és újabb speciális állami szervek hathatós működését igényli. Annak ellenére tehát, hogy a sorozatos közigazgatási reformok, amelyek nálunk a XVII. század vége óta tartanak (1688-tól! - lásd Csizmadia Andor jogtörténész idevágó munkáit), és amelyek a rosszértelmű bürokráciát mindig csökkenteni kívánták, az állami szféra Magyarországon is folyamatosan és szakadatlanul növekedett. Változatos eredménnyel.

Érthető hát, hogy tavaly nyáron újra egy úgynevezett államreform bizottság kezdett munkába, rendezendő dolgainkat. Többször elhangzott, hogy fel kell mérni, hogy az állam most milyen tevékenységeket folytat, s el kell dönteni, hogy ezek közül mi maradjon, s mi kerüljön a magánszférába. Csakhogy az állam tevékenysége tárgyában - szükséges? nem szükséges? - nem határozható meg. Az állami tevékenység tárgya minden lehet. Az államról a legutóbbi időkig azt tartották, hogy biztonsággal csak az mondható el róla, hogy a legitim erőszak monopóliuma. (Mostanra, hogy még a háború, a fegyveres erőszakhasználat is privatizálódik, ez is vitatott kérdéssé lett.) Kétségtelen azonban, hogy az állami és a magánszféra határai nem húzhatók meg önkényesen vonalzóval. Erre csak a "halandó istenek", az abszolutizmus uralkodói vállalkoztak. Ők sem sok sikerrel. Demokráciában pedig, hogy meddig tart a közszféra, s hol kezdődik a magánszféra csak demokratikus vitákban eldönthető kérdés. Ez a közjónak, s ellentétének a közrossznak a kérdése. Most például az úgynevezett "lex Mol" körül bontakozott ki vita arról, hogy a törvény meghozatalával az állam a közjót, vagy a közrosszat szolgálta-e. Figyelemre és elismerésre méltó, hogy e törvényt a magánérdek érvényesülése és az állami szféra határainak megsértése miatt éppen azon reformközgazdászaink - a privatizáció orákulumai - bírálják, akik évtizedek óta érvelnek az állami szerepvállalás csökkentése érdekében.

Történt aztán az "államreform" sodrában egy csomó átszervezés a kisebb és hatékonyabb állam céljától vezérelve. Csak remélhetjük, hogy volt ennek hasznos hozadéka is. De hogy reális-e a kisebb méretű állam célkitűzése, az fölöttébb kétséges. Mert abban ugyan mindenki egyetért - tegyük hozzá: évszázadok óta -, hogy a felesleges hivatalokat meg kell szüntetni, s a felesleges tisztviselőket el kell bocsátani. De a társadalmi változások és a civilizációs követelmények növekedésével a közszféra feladatai mindenhol meredeken növekednek. Miközben számos, előzőleg állami tevékenység áttehető a magánszférába, az ezekért való állami felelősség nem privatizálható; s e felelősség fenntartásához és biztosításához hivatalok és hozzáértő tisztviselők kellenek. Ahhoz úgyszintén, hogy a felettébb szükséges és egyre sokasodó prevenciók (megelőzni a bűnt, a betegséget, a környezetrongálást, a drogterjedést stb.) biztosítva legyenek.

Ennek a fölöttébb ágas-bogas ügynek éppen a tisztviselők kérdése az egyik érdekes pontja. Manapság azt halljuk, hogy a jó szakembereket elcsábítja a magánszféra, állami tisztviselőnek csak a gyengébbek mennek. Ki tudja, így van-e? Mindenesetre, ennek kivédésére, s az állami hivatalok jobb működése érdekében javasolják, hogy a köztisztviselők váljanak teljesítményük alapján és a magánszféra menedzsereinek jövedelméhez igazodó módon fizetett, könnyen elbocsátható alkalmazottakká. Az állam szervezete azonban merőben más, mint egy profitorientált gazdasági szervezet, s ebben a közhivatalnokokat más értékek motiválják, mint a magánhivatalnokokat.

A közszférában általában alacsonyabbak a fizetések, mint a magánszférában. Maynard Keynesnek, aki pénzügyminisztériumi tisztviselőként nemcsak Nagy-Britannia, hanem az antant pénzügyeinek is kulcsszereplője volt az első világháborúban, tisztességes, 1200 font évi fizetés dukált - mint életrajzírójától megtudjuk. Amikor aztán többéves megfeszített, de persze felettébb érdekes munka után, a háború végén beosztásáról lemondva visszament egyetemi állásába, egy skóciai magánbank rögtön 2000 font fizetést kínált fel neki heti egynapi elfoglaltságért. Nem vállalta el, mert akkoriban elitegyetemről nem volt szokás a bizniszbe menni - de e jelenség része életünknek.

A kisebb fizetést és a gazdasági, valamint politikai befolyást ellensúlyozandó a köztisztviselők egzisztenciáját, magyarul állásbiztonságát - rendszerint - törvények védik. A köztisztviselőség élethivatásnak tekintendő, s legfontosabb követelmény nem az aktafeldolgozásban nyújtott teljesítmény, hanem a képzettség, köztisztviselői ethosz és a pártsemleges, közigazgatási lojalitás. Van ugyanis jó értelmű bürokrácia is, ami a hivatali ésszerűség és jogszerűség érvényesülése a közügyek adminisztrálásában. Emiatt - a közbeszéddel ellentétben - a bürokraták oltalomra szorulnak.

De említést érdemel itt egy, a közvélekedésben vak foltra eső szempont is: a köztisztviselői munka színessége, érdekessége. Emiatt kételkedhetünk is a magánszféra csábító voltában. Az állami szférában tisztviselősködni nem pusztán biztonságosabb, hanem önmagában érdekesebb is. Az állami szférát nem azért nem hagyják ott több pénzért a hivatalnokok, mert lusták és tehetségtelenek - mindig B listázni, és "racionalizálni" kell őket -, hanem azért, mert hozzájuk képest a bankoknál, biztosítóknál, kft.-éknél a magánhivatalnokok jóval kevesebb ügydöntő és érdemi feladattal kerülnek szembe. A miniszteriális szinteken, de az önkormányzatoknál is, a hivatali munka tárgya a magánszféra irodai feladatainak standardizált monotóniájához képest sokkal inkább naponta változik, személyes megismerést kíván, és intellektuális konstruktivitást igényel. A köztisztviselőnek feladatai végzésekor mérlegelési joga és kötelezettsége van - még a legkisebb beosztásban is. Ennek, és az állásbiztonságnak a hiányát lehet több fizetéssel ellensúlyozni. Úgyhogy, menjen csak, aki menni akar.

Szólj hozzá!

Plain text

  • Engedélyezett HTML formázás: <em> <strong> <cite> <blockquote> <code> <ul> <ol> <li> <dl> <dt> <dd>
  • A HTML jelölők használata nem megengedett.
  • A sorokat és bekezdéseket automatikusan felismeri a rendszer.
SPAM SZŰRŐ (Captcha)
Ezt a kérdést azért tesszük fel, hogy kiszűrhessük az automatikus spam robotokat.
Image CAPTCHA
Írd be a képen látható karaktereket!